Elmúlik

Van az Elmúlik mese, na, én abban bízom. Olyan érzés hiába szerelmesnek lenni, vagy legalábbis kötődni a másikhoz, a helyzethez képest nem adekvát módon, mintha mindig várnék arra, hogy megtörténjen a csoda. Reggel órákon keresztül nem tudok és nem is akarok felkelni, mert akkor szembesülök a realitás húsba vágó kegyetlenségével. A helyzet nem kibírhatatlan és reménytelen, ellenben szar régóta tart. Szerelmes szeretnék lenni, meg hogy a másik viszontszeressen és a világ rózsaszín buborékoktól legyen áztatott. Tavaly ilyenkor nagyon, idén is azt, köszönöm. Amikor boldog vagyok repülnek a hetek, szeretném újra a tavalyit, csak egy kicsit, pár napra, hónapra, vagy évre talán. Imádtam őt. A férfi erő, a nyers erő volt maga, a leplezett fájdalmával. Elengedtem. A tudat, hogy egyszer talán leszünk megnyugtató és kiábrándító egyszerre. Mintha mindig arra az "egyszer"-re várnál. S közben tudod, hogy ez is elmúlik, az egyszer sosem szer lesz, mint ahogyan nem gerjedek már az előzőre sem, pedig akkor azt hittem,mindig fogok. Mondjuk ez kicsit más, s mégis ugyanolyan.

Young wild and free

jógázni szeretnék.meg ha süt majd a nap, bicajozni.napszemüvegben.mezítláb.sütögetni.kertipartit.tequilát.fotózni.mosolyogni.beszélgetni.zsongani.őrültségeket csinálni.

A boldogságra törekszem.Kezdem magam összeszedni. Ma jól éreztem magam önmagammal.A találkozások napja volt.Voltam ferenczigyurin, imádom!

!Örülés van!

laza lettem az elmúlt időszakban.sok minden történt.megszerettem a kutyákat.volt tetkós fickóm, jó szeretkezésekkel és sok fájdalommal, maciszemekkel.bicajozom.le akarok szokni a cigiről.több zöldséget enni. van önbizalmam!

Szezám tárulj

A mai este felfedezése, hogy szezám tárulj: a lehetőségek kapuja kinyílt! 148 órával ezelőtt még egy világ omlott össze, darabjaimat (a lehetőségekhez képest) meglepően és túl gyorsan megtaláltam. Még nincs minden atom a helyén, hiányzik ez s az, de az irány és a szél kedvező. Pont 365 napja írtam arról a témáról, ami manapság igencsak helytálló. Szép az élet még a gödör alján is, és nem harap bele a saját farkába. A blog újraindult, a kerék forog, a manó dolgozik, a nap nem áll meg, ma mosolyogtam megint.

Olyan érdekes ez a kérdés. Vegyük például azt, hogy 1 évvel ezelőtt még elnyomhatatlan késztetést éreztem ide lökni, bökni, köpni, írni! és valahányszor ki akartam szállni, megírtam a következő bejegyzést, balga én!- mondtam magamnak, de hiszen le akarsz szokni! És vegyük például azt, hogy most meg nem írok, pedig írhatnék, de ez is egy szokás, a szokás hatalma pedig eltűnt, már nincs késztetésem. Ha ezeket veszem például alapul, akkor az amitől most még nem tudok megválni, pedig tudom hogy meg kell tőle, szóval ő, hamarosan én és te, megválunk egymástól, felisút leisút és efféle dolgok. Mert azt hiszem ez a mi kettőnk dolga szokáson alapul és nem kellene ezt megszokni.

Ültem a kávézóban a szakadt fotelokban, ittam a pocsék és drága vöröseket és szívtam a gomolygó füstöt miközben naphosszakat bámultam őket. Te megcsókoltad őt miután bohókás életed értelmének nevezted. A göndör azt gondolta ma utoljára lövi elhasznált vénájába az éltető halált. A másik lakásában tért nyugovóra és én irigyeltem, hogy az otthontalanság érzése elkerüli. Én szokás szerint megkérdőjeleztem mindent, kihúztam a múltamat, striguláztam egyet és akkor arra jöttem rá, hogy mennyire magányos vagyok és mennyire nincs senkim. Eközben az emeleten a nő szolidan elélvezett, a férfi a látványtól beindult és a mihamarabb menni óhajtott, miközben az etikettet és nevelője szigorú mutatóujját festette szemeivel. Volt aki világában embert szült hogy embert ölhessen, ivott hogy vizelhessen, dolgozott hogy élhessen, élvezett hogy kitarthasson és világokat utazott át, miközben tapodtat sem mozdult. A öreg lépcső nyikorgott s a rajta átmenő cipőket idézte fel, különösen azt a bársony kopogósat, akibe beleszeretett még tavasszal. Egy részeg gondolat összeveszett veled, mert te nem teljesítetted mohón követelődző kérését. A pult alatt a vodkák kiutálták a gint, skandallum! A kávézó előtt ledobott sárga bicikli amsterdamba vágyott és győzködte a pirosat, aki párizst védte. Egy verébre emlékeztető lány a még meg nem talált vagy nem létező harmóniát kereste a beszélgetésben, a hetes asztalnál hanuka volt a terítőn, a tizenegyesnél érdekütközet, a sarokban hétköznapi bájos csevej. Marcipánfigurák vagyunk mind egy szülinapi tortán: a kávézóban dohányzó, a csókoló, az élvező, a lépcső és a biciklik a többiekkel együtt mindjárt fel lesznek vágva, a kislány kívánt és elfújta már a gyertyákat. 

Olyan gyorsan sprinteltem, hogy kezdem utoléri magamat, lehet hogy még csak az árnyékom sarkára lépek, de már nem úgy,mint Akhilles kinek sarkából csurog a vér, hanem árnyékom után elérem önmagam és beteljesül amiért igyekeztem. Miklós ebben az évben kedvesebb ajándékot hozott, mint eddig; én leadtam amit megkövetelt a haza; megszoktam hogy a magam ura vagyok; már nem halok éhen és lelkem sem haldoklik épp; valójában mindig van holnap, még ha aznap el is hiszem hogy nincsen; eljutottunk arra a szintre amikor nem feltétlen vagyok kedves,de neked tudnod kell hogy szeretlek; nekem pedig hogy nem tehetek meg veled mindent a szeretlek mondat alatt. A testek hevülve vonaglanak egymáson, az izzadságcseppek egybefolynak, lelkünk orgazmusa kifolyt belőlünk és azóta is sikoltanak az ágyban; olyanok vagyunk mint a komisz gyerekek; fogkrémmel buborékot képzett a fogkeféd; fessük le a tájat, amiben mi állunk; a kép közepén te és én.

A legváratlanabb helyeken sírod el magad, majd üvöltesz a másikkal miközben arra gondolsz hogy ez magamnak szól: metrón az alkoholista okádása alól kiugorva; az ágyban a mindjárt megsemmisülő elélvezés előtt; a könyvtárban az élet értelmét keresed és persze nem találod a szabadpolcon; vagy az utcán a szürkületben az idegenek közt sodródsz, ők mind egy irányba mennek csak te pisilsz a széllel szembe egyenes vonalban levizelve régi nadrágodat, meglátod ismerősödet aki ugyanannyira idegen számodra most mint önmagadnak leszel egykor. Beszél hozzád,ő csak magáról beszél, te bólogatsz, miközben a száddal tátogsz, s hangokat nem adsz ki. Próbálsz kiugrani ebből az egészből, váltani, egyre gyorsabban futsz hogy utolérd önmagad, de mindig csak saját sarkadra lépsz amiből már csörgedezik a vér, minden erőlködésed nevetséges rugkapálás csupán, még légörvényt sem kavarsz velük. Felírod a kezedre a kérdést, így amikor kezet fogsz velük ők is látják: meddig lehet ezt így élni és ki fog megmenteni ettől -magamtól? Szemeid pirosak, véreresek, majd kiduzzadnak; arcod egyre fehérebb; vonásaid beesnek szép lassan miközben fekete karikáid tetoválásként égnek rád; ráncaid előmásznak odújaikból, külső jegyeid fémjelezik sorsod elbaszott voltát. Nem akarsz erről beszélni, mert azt szeretnéd hogy aki megérti, magától értse meg. Szavak nélkül, abból amikor ő a szemedbe néz és látja magát benne s innen tudja csak hogy biztosan ott vagy neki, úgy mint amikor a néma nő és férfi ül a metrón és azt hiszed mogorvák, beleéled magad általad gyártott valóságodba, titkon próbálod őket megérteni, majd feladod és szidod szavakban őket, kérdőre vonod, hogy majd kiderülhessen, azért nem szólalnak meg sohasem mert némák, de valahol értik egymást.

Pénz nélkül kevésbé csodálatos az élet, mint azzal. Kétségtelenül nagyon hangulatos az erkélyen állva utolsó csavart cigarettádat szívni, miközben a szemeid ugrálnak a tájon. Kietlenség mindenütt. Halott lelkek a világban. A fákon fekete varjak kárognak és ülnek örök időt. Lenézel a szakadt és ázott cipődre. Retro feeling, minek újat venni. Fázol, beleköhögsz a létbe. Majdnem belefulladsz. A benti meleg szobából egy hang azt mondja, ne azért ne fulladj meg. Á, nem mondod, miközben azt gondolod mennyire szükséges vagy mennyire szükségtelen érted aggódni. Ráz a hideg, rücskös kezeid remegnek. Mióta megszülettél remegsz. Ha hozzád szólnak, ha rád kiáltanak, ha nem néznek rád, ha levegőt veszel vagy ha éppen nem veszel levegőt. Telefonálni akarsz, hogy elmondhasd magad neki. Ő ilyenkor nem veszi fel, így nem érezheted hogy bárkihez is tartozol az idegenségben. Az élet igazságtalan, konstatálod mintha ettől a megállapítástól bármi változna. Benyúlsz szakadt kabátod (retro) zsebébe hogy különböző formájú és méretű pirulákat tartogathass a kezedben. Forgatod, öblögeted őket hideg tenyered között. Ha ezeket lenyelem, minden jobb lesz, gondolod magadban mintegy utolsó mentsvárként. Ezektől meg kell gyógyulnod, mert ha nem, akkor sincs több ilyen (esély). Ha nem segít valaki beszerezni a kémiai szereket amiket jobb helyeken gyógyszernek hívnak, bár a gyógyulásban semmi sem segít valószínűleg másik megoldás kell neked, hogy ki tudd lökni magadból magadat, akkor sem történik semmi. Csupán nem tudod megoldani az életed. Nincs kit okolni. Esetleg magadat, de azt már minek. Önvádaskodás és csapongás. Önmagad romló életszínvonalának szemtanúja vagy, miközben melletted arannyal törölnek feneket és kaviárral etetik a kóbor macskát. Amikor meghalsz, nem lesz konklúzió.

A bor a mámor a kéj az éj a vágy a csók a film a szó az erkélyen élő füst, a szélben ingó levél a piros autó a zöld gyepen a muskátli vörösen izzik a hegyen a szó e hidegben a szarka a dróton szárnyait valami eltakarja a cigarettára fordított idő kiürül az étel a víz táplál a labilis hangulat veled tovaszáll az őrület szaladgál az ágyon ugrál az abszurd a padlón fetreng a takaró a pokol vadul harap, karmol majd örökre belémmarkol  a kontroll kiugrott az ablakon a képzelet polkázik a plafonon bob dylan a fürdőben barkóját siratja az élet öröme a kín ma a mázolmányok színesek és lüktetnek a bohóc tragikusan kezetráz és magamban engem megaláz az emlék végképp kihűl a tények belémvernek a szívek szeretnek. Az álmaimban rád kiáltok vadorzó tomboló élet korzók merre?figyellek!veled élek mert veled szeretek.

Élni felejteni

Tegnap beugrottam a munkahelyemre és gondoltam felmondok inkább. Az elmúlt harminc napban épp csak arra nem jutott időm, amiért élni érdemes, amiért megéri ez az egész biszim-baszom játék. Ha véletlenül mégis, akkor azalatt a néhány másodperc alatt annyira tombolt bennem a régen érzett öröm keveredve a kimerültség tompa szívásával,és annyira eltelített a tudat, hogy végre itt a pillanat, hogy arra nem tudtam figyelni akire akkor lehetett volna.A közelmúltban voltam itt-ott, veled és vele, de már fogalmam sincs hol voltam és te mit mondtál. Azt is kezdtem elfelejteni te hogy nézel ki, pedig ma reggel láttalak. Nem éreztem azt, hogy bárkihez is lenne közöm ebben az idióta huszonegyedik században, de az élet olykor szép volt,csak valami még mindig hiányzott belőle. Ő azt suttogta a létbe az ereszcsatornából, hogy már megint mit vársz kedvesem? Fiatalon naivan lázadóként gyűlöltem az embereket, akik a munkahelyi problémáikról csicseregnek szabadidejükben, mintegy hordva magukkal örök súlyként azokat; a kép egy kalodára emlékeztetett. A minap fáradságban úszva kívülről néztem magam,lényem felett úszkáltam: láttam ahogy befordulok a sarkon és várok rád miközben a füstöt fújom ki fekete tüdőmből mintegy pótcselekvésből de te sosem jössz el; láttam saját fáradt mozdulataimat; hallottam amit felemelt hangon mondok neked pedig előtted nem akarom felemelni a hangom; hallottam a szavakat amiket nem mondok ki neked pedig ott vannak; és láttam a szóbuborékokat amikben álltam miközben habgzó számból a munka szavak folytak ki újra meg újra. A látvány nem tetszett, mert húszas éveim elején ne omoljon össze az egészségem mert ez talán korai, vagy ha mégis akkor a gyógyszerek tájékoztatóján ne az legyen hogy kiváltó ok: zaklatott élet, idegrendszeri alapon kialakuló tünetek, túl sok stressz. Gondoltam felmondok és most szabad vagyok mint a madár és szegény leszek mint a templom egere de ez most nem zavar, mert ugrálhatok a sárga levelekben amit a szigorú néni a földszintről gereblyézett össze és futhatok utcahossznyikat mámorban a körúton veled és elmehetek bármikor az árverezésre ahol megunt személyiségeket cserélnek el másikra és én feldobom magamat
kikiáltási ár két bájos szó:

először másodszor harmadszor

és elkelt.

Mindezek mellett van egy olyan álláspontom, hogy én vagyok alkalmatlan erre az életre, nem tudok alkalmazkodni/megfelelni minden elvárásnak, a személyiségem másik századra determinált; de ettől a állásponttól/mondattól semmi sem változik/oldódik meg ugyebár.

Ma amikor felébredtem, eszembe jutott hogy vagy. Itt vagy mellettem, itt vagy alattam, felettem, beterítesz egész testeddel, bennem vagy, minden kis mozdulatomban; nem is értem igazán hogy kerültél oda.Régóta szerettem volna, hogy valaki belém kússzon teljes lényegével, de sosem sikerült eddig, csak tűnő pillanatokra.Te ügyes voltál, észre sem vettelek.Van akiért megéri túlélni a nihilt, mert amikor azt hiszed nincs, jusson eszedbe, hogy a többi bárgyú mosolyú aki a fellegek közt lebeg hamarosan aláhull, hogy majd kiemelkedhessen újra a boldogság súlytalanságába.

Első és utolsó próba

Egy olyan színdarabot láttam leperegni a szemem előtt kockáról kockára az utóbbi időben, amiben a fehér inges aki azt hiszi ő a főnök, mert ő írta a szinopszist, az akinek a mandzsettagombja mellett vérfolt tündököl elrontott valamit a lapok osztásakor, az aki gúnnyal a szája szélén figyeli az eseményeket. A kockanyelő az első próba izgalmában félrenyelt pont mikor a kopók betörtek a vörös bádogajtón. Ő, aki a cigarettáját érzékenyen szívva az öreg fotelba süppedd éppen,őrá világítanak. Rájön, hogy szívószállal szívta ki belőle a férfi a magányát, ami ebben az esetben kifejezetten kedvező, ugyanis különben egyedül lenne a sivatag közepén és egyedül nem megy. Eszébe jut, hogy tegnap éjjel kirakta az utcára az, aki megcsinálta, előtte egy-kettőt rúgtak belé, pont amennyi ahhoz kell hogy ne haljon meg teljesen,de kellően fájjon, miközben az aki szülte próbálta oltalma alá vonni -esélytelenül. A magány hiányát lassan megszokja,beleveti magát az életbe, a jelenlegi emlékeit, ami ahhoz szól aki megcsinálta határozottan sztornózza. A gyerekkoriakat eleveníti fel, azt amikor még létezett emberi szó. Vannak aggályai, fél hogy nem fog menni neki ez az egész, de a mamája kérdésére azt mondja,tudja mit vállalt, kénytelen lesz megcsinálni, nincs más lehetősége. Valóban nincs. Kénytelen elfogadni, hogy az aki akkor volt már nincs, az ami akkor volt már nincs, a dolgok megváltoztak a változás állandó csupán. Kénytelen lesz elfogadni, hogy az élet szép, mert alapvetően az, csak néha szopni kell.

Akkor szopjunk- sziszegi halkan.

Hangosabban!-mondja a fehéringes.

Kénytelen lesz elfogadni, hogy élni márpedig kell, meghalni egyszerűbb lenne, kell egy cél, lassan van is. Mert megszokni vagy megszökni.

Hát megszöktem.- sziszegi erőtlenül.

Kezd hozzászokni ahhoz az érzéshez, ami bizserget; ugrál az agya, miközben a kopók másokat vallatnak és vernek véresre valahol. Ő arra gondol a füstbe burkolózva, hogy érdekes az élet. Akárhányszor krízis van és az egyik fele összeomlik,jön valami amibe kapaszkodhat és nem hull alá. Sosem kell sok, mintegy tűkön táncol a lufi, de túl lehet élni. Kérdés hogy hogyan és milyen érzésekkel, de ezt túléli, utána pedig élni fog és játssza tovább a szerepét.

A színdarab véget ér, lement az első próba. Aki a fotelben ült nagyon reméli, hogy holnap mást próbálnak, ez lélekgyilkos játék volt. Amit látott és megélt azt sztornozza az agyában éppen, és él tovább. Már az indiánok is olyan közhelyeket mondtak, hogy amibe nem halsz bele az ugye (…). mantrázza kitartóan magában. Egyetlen félelme, hogy lehet, hogy mire hozzászokik a jelenhez, mire a hamu a földre hull a lenyelt magányt visszaöklendezi a szerető férfi tüdeje a száján keresztül s egészen a nő szívéig behatol és akkor ismét önnön magánya önmagában lesz, s azt kell majd megszokni, azt kell majd túlélni, s kell egy új kapaszkodót keresni. A kopók kihallgattak mindenkit, őt is. Ha vissza lehetne pörgetni az időt megváltoztatnék benne egy mozzanatot, ezzel felbontanám a világ redjét és akkor anyum másik gépre szállna, az apám nem az én apám lenne a madarak pedig háttal a betonnak repülnének.

Őszi jellemrajz

Ha egyedül hagyod visszaváltozik olyanná mint régen; a depresszív kedve felkúszik a parketta repedései közül, kezd rossz irányba haladni véleményem szerint; kevés pénzért sokat dolgozik munkamániában szenved pont úgy mint az alkoholisták de nincs ideje élvezni a megkeresett keveset, csak ágyrajár meg a pillanatnyi ágyrajárók; fél az emberektől undorító faj; az egyetem meg sem érinti mert meg sem éri; mindent elért-megkapott amire régóta vágyott mégis valami gáz van; ő az aki szerint ő(maga) nem jó fej egy ideig nem találkozik magával és kér egy új személyiséget; skizofrém őrült világ ahol te aki fapofával ülöd végig az életed legalább annyira vagy nem normális mint ő aki késsel fémmel támad rád és magában nevet, ahol a közöny útvesztőjében a lelkek már a barlang elején elvesztek.

Az van, hogy az alkoholisták nem szeretik hallani, hogy alkoholisták mert ő belátja, hogy igazad van és mint mindig most is menekül valamibe, de kösz hogy nem vágod a fejéhez az igazadat és a könnyeit nem húzod elő a szívcsatornáiból mert van amit nem mondhatsz ki a másiknak, bár tudja ő magától és te is tudod és egymásról is tudjátok de a szavakat olykor nem lökjük ki a valóság útvesztőjébe.Meneküljünk el ebből a kibaszott valóságból!Formáljuk a hazug szavakat igazzá vessünk hurkot egymás nyakára haljunk meg a másik orgazmusa közben. 

6mg bánat. 15 decibár álmatlanság. 4kg katatónia.

Pánikbetegek a metrón

Félek.Senki sem érti (meg) mitől, viszont az érzem, hogy képtelen vagyok erre, pedig azt nyilatkoztam hogy sikerülni fog, de legbelül feszít a tudat, hogy alkalmatlan vagyok bármiféle életre és hogy hol van az aki  megfogja a kezem és ott áll mellettem amikor a könnyeim cseppennek, hé hol vagy, a terv szerint már itt kellene lenned. Egyre jobban félek, egyre jobban hiányzik a kezed.

Update : Ideiglenesen legyőztem a félelmemet, te átmenetileg megfogtad a kezem. Pillanatokra lástzólag alkalmas voltam a helyzetre, félelmeimet a piszkos szőnyeg alá gyömöszköltem.Felmerült bennem a kérdés, hogy mi miért éri meg, úgy érzem magam mint aki emberi voltában van megalázva olykor, a lelki síkra nincs idő, de én csináltam én viselem, a nihilnél minden jobb, holnap kezdődik minden előlről, bár minden van valamiért- ismétlem mantraként halott lelkek szavait.

Ma olyan jól jött a metró fénye az alagútban, hogy arra gondoltam hogy ha egyszer megölném magam, akkor ennek a pillanatnak kellene annak lennie; olyan mintha rügyeznének a fák, csicseregnének a madarak, pedig sárgulnak a levelek, s mindenütt csókoló férfiak rebegnek visszacsókoló nőknek ma igaz s holnap talán hazug szavakat.  

Tudathasadásban szenvedek: nem emlékszem a realitásra, a száraz hétköznapok eltűntek, hova lettetek nem mintha szeretnélek benneteket de hiányzik a már elfogadott szorító kín, csak a harmónia és valóságon túli álomlét ragad meg bennem mint a nászutasok a légypapíron de valójában nem fogom fel pedig a jót könnyebb megszokni majd utána könnyebb megszopni, sok szóval és mégtöbb benned úszkálással egymásba ugorjuk a fejeseket, én csobbanok beléd most tartok a szíved felett, kérlek még ne köpj ki mert higanyként úszkálok a végtelenségedben, a testiség győzhet az ész és értelemmel együtt mert a Nemzeti színházban mindent megtehettek csak akarni kell, nagyanyáink büszkék ráink miközben a konga transzban ég s a felhők között megnyílt az ég téged üvöltelek.

Dübörög a lélek lüktet a kérlek harap a mély éjben a kéj pillanatnyi szerelem a javából mert ez átokmerítés a kanócból ő a kínom: előttem térdepel a boldogság korbáccsal veri el csak az elharapódzó őrület érdekel a józanság sem.mert párizsban jár az ősz és vele együtt mi ketten,most van az amit nyáron akartam, átmentem.

{valaki szerint a Tulipán kínja már nem őszinte.mondtam, hogy mostanában nem sok van abból.pozitív-negítív értékítélet.mindenesetre a Tulipán élvezi.}